Frissítés – újraindítás – megerősítés – 24 óra hivatásgondozás Piliscsabán

Bár tudjuk, hogy egyházunk, benne gyülekezeteink, intézményeink nem a lelkészekből élnek, és nem a lelkészektől működnek jól, de kár lenne tagadni: ha a lelkész kiég, megfárad, akkor ez kihat a családjára éppúgy, mint a rábízott kisebb-nagyobb közösségek életére és szolgálatára. Ebből következően egyházunk alapvető stratégiai feladata lenne a lelkészek úgynevezett hivatásgondozása, amit sajnos csak három éve kezdtünk el tudatosabban kiépíteni egyházkerületünkben. Talán mások számára is tanulságosak lehetnek ennek az útkeresésnek a legfrissebb tanulságai. Mi történt velünk, bennünk és általunk március első két napján a piliscsabai Béthel Missziói Otthonban?

Egy darab szikla, egy agyag korsó, egy tavaszi virág és egy égő gyertya köré gyűltünk össze mintegy húszan, a déli egyházkerület 2013-ban jubiláló, azaz öttel oszthatóan évfordulós, ordinált lelkészei. A szimbolikus üzenetet hordozó tárgyak az immár harmadik hivatásgondozói találkozó céljaira utaltak. Szikla: visszatérni a startkőhöz, a fundamentumhoz… Korsó: újra meríteni, töltekezni a forrásnál… Virág: friss tavaszi illatot magunkba szívni a böjti szélben... Gyertya: újra lángra lobbanni, tüzet fogni…

A találkozó elején számítógépes nyelven is megpróbáltam szavakba önteni ezeket a reményeimet. Nem kevesebbet vártunk ettől az intenzív 24 órától, minthogy közös „Rendszergazdánkra” figyelve, kapcsolódva, azaz „online” tudjuk felfrissíteni és újraindítani olykor megkopott, lefagyott „lelkipásztori gépezetünket”. Hogy ez mennyire sikerülhet ilyen rövid idő alatt?

Mindenki tudja, hogy nem könnyű feladat a segítő hivatásban élő, égő szolgatársaknak, szolgatársakon segíteni... Bizonyos tekintetben mi vagyunk a legnehezebben megszólítható gyülekezet. Sajnos számunkra az élő és éltető ige gyakran „munkaanyaggá” válik, olyan táplálékká, amit mindig mások számára kell fogyaszthatóvá tennünk, anélkül, hogy mi magunk is igazán abból élnénk…

Mi vagyunk, akik mindenhol, mindenkor, mindenkit meg kell, hogy hallgassunk, de vajon akad-e valaki, akihez mi is odafordulhatunk kérdéseinkkel, kétségeinkkel, kudarcainkkal? Vajon megkérdezi-e valaki tőlünk, a régi slágerszöveget idézve: „doktor úr, a maga szíve sose fáj?”

Pedig gyakran fáj! De kinek, hogyan, mikor és hol mondhatjuk el?! Talán a havonkénti LMK ülésen? De hiszen már a nevével is figyelmeztet: ez lelkészi MUNKAközösség, ahol első sorban a munkánkra kell, hogy koncentráljunk. Az megint más kérdés, hogy ez tényleg így van-e…

Évtizedek óta hirdetünk lelkészkonferenciákat. Hosszú évek óta működik az éppen most újraszerveződő lelkészakadémia. De mindezek inkább továbbképző alkalmak, amelyek főleg a fejünket hivatottak újratölteni. Világi mintára – pedagógusok, orvosok továbbképzése – próbáltuk ezeket a kurzusokat kötelezővé tenni, amely kísérlet meglehetősen heves ellenállásba ütközött a lelkészi karban... Bár elvileg mindannyian valljuk, hogy a jó pap holtig tanul, de hogy bárki megszabja szabad protestáns lelkészeknek, hogy mikor, hol és hogyan?!

Ugyanakkor bennünk feszül a keserű kérdés: ki figyel ránk? Ki hallgat meg minket? Törődik-e valaki sajgó szívünkkel, sebzett lelkünkkel? Erre a valós igényre indultak el az előző évben, a lelkészakadémia oldalhajtásaként, az úgynevezett lelkigyakorlatos alkalmak Majkpusztán, és többekben formálódik a vágy egy „csendház” után…

Ugyanakkor nyitott a kérdés: vajon mindenki felismeri-e időben, hogy neki is szüksége van ilyen és ezekhez hasonló lélek- és életmentő alkalmakra? A kecskeméti preventív orvosi szűrés fontosságát egyre többen felismerjük, de mi van a lelkünk „szűrésével, szervizelésével”?!

Vajon meg lehet-e találni a kötelező továbbképzési kötelezettség és a teljesen szabadon választható lelki gyakorlat közötti arany középutat? Erre próbálnak kísérletet tenni a déli kerület hivatásgondozói találkozói. Első ízben, 2011 tavaszán, még csak 10-től 4-ig voltunk együtt az alma mater épületében, a teológián, ahol rögtön megfogalmazódott az igény: ennél több kell, hogy „utolérjen minket a lelkünk”. Több idő kell magunkra, egymásra, de mindenek előtt közös Munkaadónkra. Ezért 2012 tavaszán már átköltöztünk Piliscsabára, ahol legalább ebédtől ebédig egy teljes napot töltöttünk együtt. Ez még mindig rövidke idő, de legalább, ahogy mondani szoktuk: „24 óra plusz egy éjszaka”…

További nyitott kérdés, hogy mi, lelkészek igazán kinek a segítségét igényeljük és egyáltalában kinek a segítségét vagyunk hajlandóak el is fogadni? Így próbáltunk olyan egyházközeli, profi szakembereket is bevonni a hivatásgondozásba, mint dr. Frenkl Szilvia és dr. Nagy Zoltán…

Úgy tapasztaljuk, hogy elementáris a vágy az őszinte beszélgetésre, amely során egymás előtt megnyílhatunk gondjainkkal és örömeinkkel. Az ordinációs évfordulók miatt sajátos generációs turmix áll össze, ahol együtt van a mindössze öt éve szolgálatba lépett újonc a negyven éve ordinált veteránnal. Igazi „nagycsaládos” élményt ajándékozhat a különböző nemzedékeknek ez az egymásra figyelő, egymást gazdagító találkozója, ami sajnos a hétköznapi gyülekezeti, egyházi életben ritkán adatik meg…

A másik tapasztalatom, hogy agyonbeszélt, agyonprédikált szolgálatunkba belefáradva ki vagyunk éhezve valami másra. Egyfajta nonverbális kommunikációra, illetve önmagunk és az ige kifejezésének új, kreatív, játékos formáira. Ebben az útkeresésben remek tanító- és játékmesterekre találtunk Szabóné Mátrai Mariannban, Varga Gyöngyiben és Percze Sándorban. Bizony jól esett újra gyermekké válni, s ha éppen úgy adódott, hát agyagozás segítségével kifejezni mindazt, ami bennünk feszül…

Meggyőződésem, hogy folytatnunk kell ezt az útkeresést. A hivatásgondozói szolgálat teológiai, tartalmi és formai kiépítésére még több időt, anyagi és humánerőforrást kell fordítanunk egyházunkban. Ebben erősítettek meg azok a szolgatársaim, akik Piliscsabán, a „re-ordinációs” úti áldást követően hálásan jelezték: valami történt velük és bennük! Felfrissülve, megerősítve indultak vissza a szolgálatba. Hála legyen Istennek!