Népszámlálás: Interjú Fábri György egyházkerületi felügyelővel

– „Szembesülés – de mivel?” című írásában Ön arra utalt, hogy a népszámlálási adatok hitbéli autonómiánk feladásának, a krisztusi értékvilághoz való ragaszkodás elgyengülésének következményeit mutatja.

– A mostani népszámlálási adatokra megítélésem szerint valóban hű tükörként tekinthetünk azzal kapcsolatban, mi a helyzet körülöttünk. Úgy látszik, hogy az istenkeresés, az Istenben való hit, vagy a vallásosság megélése egyre több embernél elszakadt a konkrét egyházhoz tartozástól. Ez nem új jelenség és nem is csupán magyar jelenség, csak mi ezzel eddig őszintén nem vetettünk számot. Sokszor kibúvunk a szekularizáció magyarázatával, miközben ezzel valójában az egyház – és ezáltal mi is – áthárítjuk a felelősséget. A mostani népszámlálási adat azt mutatja, hogy az egyházé, a miénk a felelősség abban, hogy sokaknak, akik keresik az Istent, az egyház mégsem elég jó.

– Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Dies Academicus című konferenciáján többek között a kommunikáció felelősségéről, annak egyházi használatáról, a professzionalizmusra törekvésről beszélt. A mostani népszámlálási adatok alapján mennyire látja a fentieknek eleget tevőnek a Magyarországi Evangélikus Egyházat?

- Amennyiben az egyházat mint emberi alkotást nézzük, akkor nagyon sok jelenséggel küzdünk. Nem vagyunk eléggé szolidárisak, testvériesek és őszinték egymással. Emberek vagyunk, természetesen sok mindent rosszul csinálunk, de hogy ezt megtetézzük belső vitákkal, bizalmatlansággal, annak szerintem nem kéne így lennie. Például rendkívül bonyolult a pénzügyi rendszerünk. Ugyanígy példa, hogy néhány gyülekezeti vezető és az egyházkerületek közötti bizalmatlansági helyzet erőteljes. Amikor a kerületek vezetői, vagy az Országos Iroda valamit megfogalmaz, nagyon gyakran a gyülekezetek lelkészei már eleve fenntartással fogadják azt.

- Az országos egyház által kiadott evangélikus stratégia számos oldalról erősíteni kívánja a missziói szemléletű belső egyházkép kialakítását. A holisztikus szemléletben készült stratégiát lokális szinten milyen módon lehet megvalósítani?

- Önmagában semmit sem ér az, amit országos egyházi szinten megfogalmazunk. Annak akkor van értelme, ha helyi szinten megfogalmazódnak olyan stratégiák, amelyek figyelemmel vannak az országos stratégiára, de azt saját környezetükre alkalmazzák. Abban meg kell állapodnunk, hogy mi a fő célunk. Az országos stratégiának lelkiségét tekintve is fő célja a jézusi misszió parancs, hogy „Tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28,19).

- Az egyházi stratégia kialakításánál milyen egyeztetések történtek a gyülekezetek vezetőivel?

- Az egyházi stratégia most már közel négy éves munkára tekint vissza. Felügyelői, esperesi, lelkészi körben nemcsak ismertettük, de meg is vitattuk az iratot. Az internet révén és személyes találkozások által kinyitottuk ennek átbeszélési lehetőségét. Ezzel nem azt mondom, hogy eleget beszéltünk róla. Sokkal inkább azt gondolom, hogy elindult az a párbeszéd, amibe egyre többen bekapcsolódnak. Lehetővé tettük azt is, hogy ki–ki saját véleményét, kritikáját megfogalmazhassa. Akkor lesz igazi ennek a stratégiának a feldolgozása, ha mindenki a saját stratégiáját is mellérakja.
Gyakran éri stratégiánkat az a kritika, hogy nem eléggé lelki, nincs benne elegendő teológiai üzenet. Én úgy látom, hogy benne vannak azok a spirituális tartalmak, amitől ez egyházi stratégia. Ez azonban nem az a stratégia, amely egyetlen mondatról szól, hogy „imádkozzunk sokat, bízzunk az Úristenben és akkor minden rendben lesz”. Nem akarhatjuk az Istent olyan helyzetbe hozni, hogy ő majd mindent elrendez, nekünk már nincsen feladatunk. Úgy gondolom, hogy igenis dolgunk, felelősségünk és feladatunk van.

- „Szembesülés – de mivel?” című írásában az ökumenikus összefogáson alapuló szociológiai felmérést szorgalmazza. Mennyire látja ezt kivitelezhetőnek?

- A német keresztény testvérek azon anyaga jut eszembe, amelyet a múlt év közepén jelentettek meg. Ebben több száz vezető német értelmiségi – evangélikus, katolikus és más felekezetű egyaránt – írta le azt, hogy nézzük meg a tendenciákat a világon. Nem azt a kérdést helyezték középpontba, hogy több katolikus vagy evangélikus van vagy kevesebb, hanem azt, hogy a keresztények fogynak. Történelmi léptékben nézve nem is lehet kérdés, hogy ha újragondoljuk a Krisztus testében való közösségünket, akkor legalább ilyen szinten szükséges, hogy tudjunk egymással együttműködni. Lehet, hogy ez nálunk nem fog sikerülni, de akkor ez az emberi gyarlóság miatt marad el, amely nagy veszteséggel járna.

- A népszámlálási adatok a stratégia szempontjából is egy újfajta kommunikációt feltételeznek. Az a stratégia, amely a feladatokat pontokban jelölve egy bizonyos irányt mutat, mintha használaton kívülisége miatt nem váltotta volna be ígéreteit.

- Én abban bízom, hogy ennek a folyamatnak nem a kudarcos végén, hanem a reményteli elején vagyunk. A stratégiát a zsinat is megtárgyalta, elkezdünk ennek a szellemében dolgozni. Biztos vagyok benne, hogy meg kell tudnunk szólítani egymást. Egy pillanatra ne gondoljuk, hogy itt pusztán felszíni szervezeti kérdésekről van szó! Itt az egyház tartalma a kérdés! Merünk-e, képesek vagyunk-e a keresztényi autonómia jegyében érezni, tenni és hinni? Egyházunknak egyetlen mértéke az evangélium lehet! Amennyiben ennek eleget teszünk, akkor tudjuk jól tenni a dolgunkat. Ha elsősorban a politikának való megfelelésre, támogatásokra, pénzek megszerzésére figyelünk, akkor elvétjük a lépést. Nekünk kimondottan egy olyan tartalmi megújulásra van szükségünk, hogy – együtt, és kifelé egyaránt – merjünk az evangélium szellemében élni és gondolkodni. Ez egy olyan ügy, amit az egyházvezetés nem tud önmagában elintézni. Ezt csak az evangélikus közösség képes képviselni. Amennyiben nem tudja, akkor lehet úgy is létezni még egy darabig, de úgy gondolom, hogy az biztos hanyatláshoz vezet.

- 2011–ben közel 215 000–en vallották magukat evangélikusnak, miközben az egyházi, belső statisztikánk ennél jóval kevesebb emberről mutatta ki, hogy hozzánk tartozónak vallja magát. A mostani népszámlálásnál a kérdés az előző, tíz évvel korábbitól eltérően felekezeti identitásra kérdezett rá. Miből fakadhat ez a különbség?

– Én csodálkozom, hogy ilyen sokan vallották magukat egyházunkhoz tartozónak. A reális tapasztalathoz képest ez kedvezőbb, mint amit én láttam. Nyilván itt még nagyon erősek a tradíciók, a családi hagyományok. Abban is reménykedem, hogy lelkészeink, diakóniai vezetőink, tanítóink személyiségükkel, tanításukkal és napi munkájukkal hitelesítették az egyházat sokak előtt. Ahhoz, hogy ez az identitás megmaradjon, erősíteni kell azokat, akik megmutatják, hogy mit jelent evangélikusnak lenni.

- Európában és Magyarországon egyaránt az egyházak oldaláról felmerül a kérdés, hogy a tradicionális tartalmat milyen módon lehet korszerű eszközökkel hirdetni. Felügyelő úr szerint mi szükséges ehhez?

- A kommunikációban is a hitelességet tartom a legfontosabbnak. Lehessen rólunk elhinni, hogy mi az evangéliumot hirdetjük, egyúttal úgy cselekszünk – egyénenként és közösségként is –, hogy az evangélium üzenetét hordozzuk. Ez nem azt jelenti, hogy hibátlanok vagyunk, vagy nagyobb arányban lenne jó vagy rossz döntésünk, hanem azt, hogy legyen meg az az őszinteség, hogy ezt be tudjuk vallani, és az a bizalom önmagunk és a környezetünk iránt, hogy hibáink kijavításra törekszünk. Amennyiben ez a hitelesség megvan, akkor a kommunikációs eszközöket kell professzionális módon kezelnünk.
Meg kell nézni, hogy hol és milyen módon tudunk megszólalni. Át kéne gondolnunk, hogy mit kezdünk a hagyományos istentiszteleti formával. Hogy néz ki egy templom? Ennyi templomot fenn tudunk–e tartani? Az is kommunikáció, hogy mit kezdünk az ingatlanainkkal. Hagyjuk, hogy ránk omoljon a szó eredeti és képletes értelmében az egyház? Azon az állásponton vagyok, hogy azokat a templomokat, amelyek már nem látják el egyházi funkciójukat, közművelődési hasznosításra kéne felajánlani. Olyan közösségi tereket kellene az önkormányzati és szakmai szervezettek együttműködve kialakítani, ahol megmarad a helynek az emberekért való értelme és közben emlékeztet valami arra, hogy bizony, itt nemzedékek találkoztak az Úristennel.

- A népszámlálási adatok alapján hogyan látja a lelkészi kar „népszámlálási indexét”?

- Én nem ismerem annyira lelkészeinket, hogy ezt meg tudnám ítélni. Egy biztos: nekünk támogatnunk kell lelkészeinket abban, hogy a munkájukat minél jobban végezhessék. Abban is, hogy személyes szolgálatot tudjanak végezni és hogy az utánpótlásuk az Evangélikus Hittudományi Egyetem keretében minél magasabb színvonalú legyen.

- Az evangélikus oktatási intézmények bővülésével egyházunk számos diákot és azok családját ér el nap mint nap. Milyen lehetőséget lát ebben?

- Nagy lehetőség, de nagyon végig kell gondolnunk, hogy mit tudunk tenni egyházi oktatási intézményeinkkel. Volt egy nagy intézményátvételi „boom”, amit én szkepszissel néztem. Amennyiben nem tudunk úgy iskolát üzemeltetni, hogy az valóban evangélikus iskola legyen, akkor ne üzemeltessük azt. Ebben radikális álláspontot képviselek. Meg kell néznünk, hogy van–e olyan tanári és lelkészi karunk – egyúttal kellően megbecsüljük–e iskolalelkészeinket –, hogy valódi áttörést tudjunk elérni. Ne felejtsük el, hogy tizenötezer családdal találkozunk nap mint nap! Ez nagy lehetőség lehet.