A leláncolt ember az eltűnt idő nyomában

Legutolsó módosítás: 2007. november 13., 12:02

Vitairat a bajor evangélikus ifjúsági munkások konferenciájának kapcsán

Ők 2,3 millióan vannak, mi háromszázezren. Náluk 350 főállású ifjúsági munkás van, nálunk három. Az elmúlt héten Gáncs Tamás debreceni egyetemi lelkésszel Bajorországban jártunk, ahol magyarországi díszvendégként részt vettünk a bajorországi főállású evangélikus ifjúsági munkások konferenciáján.

Csak ámultunk és bámultunk. A konferencia szervezettségen, az esztétikai igényességen, a 21. század követelményeit világosan értő gondolkodásmódon, a Krisztushitet tartalmában és spiritualitásában megőrző, formájában és külsőségeiben azonban teljesen átalakítani képes bátorságon. Természetesen nagy különbséget jelent az elmúlt ötven év eltérő történelmi háttere, az egyházi adó, amelyet a bajor evangélikusok azért még mindig befizetnek, így források szintjén is más dimenziók jelennek meg a bajor egyházban. Mindemellett szembeötlő, hogy a bajor evangélikusok legfőbb problémáját nem az alkotja, hogy mi lesz az omladozó épületeikkel, nem arra költik az idejüket és a pénzüket, hogy a bizottságok bizottságának albizottsága éppen milyen döntést hozott egy-egy bírósági perben vagy, hogy a székház itt legyen vagy kétszáz méterrel odébb, hanem sikerült felismerniük azt a hatalmas igazságot, hogy hiábavaló minden egyházi ténykedésük, ha energiáikat nem összpontosítják a fiatal generációra, máskülönben ugyanis harminc év múlva legfeljebb a nagyra becsült épületek körülötti temetőkben találhatnak majd evangélikusokat, az aktív korosztályban már nem.

Miket tanulhatunk tehát bajor testvéreinktől? Strukturáljuk át egyházi büdzsénket! Nincs elég fiatal? Dehogy nincs. Tessenek körülnézni. Fiatal az van, emberek kellenek, akiket arra képeztek ki, hogy velük foglalkozzanak. Nem három főállású gyermek- és ifjúsági munkás kell a Magyarországi Evangélikus Egyházba, hanem minimum harmincöt... Legyen minden egyházmegyének főállású ifjúsági referense, aki minden idejét a megye ifjúsági élete fellendítésének szenteli, és az önkéntes ifjúsági vezetőket és ifimunkásokat motiválja, irányítja! Legyenek ifjúsági házak, képzett ifjúsági vezetők! A teológusok, akik a jövőben ifjúsággal kívánnak foglalkozni, kapjanak ennek megfelelő mély és alapos képzést! Legyen az ifjúságnak autonómiája! Szabadítsuk fel a lelkészeket, akik egyszerre százfele akarnak szakadni és segítsük az ifjúság önálló érvényesülését! Nem kell, hogy a lelkésztől függjön, hogy van-e ifjúsági élet. Ezért van szükség főállású ifjúsági munkásokra, és szakképzett önkéntesekre, illetve, megkockáztatom, ifjúságra szakosodott lelkészekre, akik csak ezzel foglalkoznak. Ahol az önszerveződés számára lehetőséget és forrásokat biztosítanak, ott lesz élő ifjúsági élet, élő, egyéni, egyedi egyház.

Hol vannak a pedagógusok a gyülekezetekben? Adjunk nekik teret az érvényesülésre! Jöjjenek a szociálpedagógusok, élménypedagógusok, a bibliodráma, testbeszéd, kultúrák közti kommunikáció, jelenjen meg ne csak a tolerancia, hanem az egyenlőként kezelő befogadás, tanuljunk a piac és egyház együttműködési lehetőségeiről, kultúráról, színházról, rock and roll-ról, forrásszerzésről. Beszéljünk beszédhangon a fiatalokkal, ne kenetteljesen! Beszélgessünk a hitről és a kételyekről, foglalkozzunk sokkal alaposabban az életvezetéssel, legyünk éberek mindarra, ami egy-egy fiatalt érint, változtat, korlátoz, tönkretesz! Akarjunk képesek lenni végigküzdeni velük és értük a csatákat! Ha profi ifjúsági munkásnak tartjuk is magunkat, merjük megkérdőjelezni még önmagunkat is néhanapján, és kipróbálni az újat. Legyen az a jelszó, hogy „keiner darf verloren gehen!” [senki nem veszhet el]! (Dr. Hans-Gerd Bauer) Minden fiatal, aki az egyház képtelensége miatt elveszik, a mi lelkünkön fog száradni!

A bajor állam evangélikus ifjúsági lelkésze, Dr. Hans-Gerd Bauer megnyitó beszédében Rousseau-t idézte. A leláncolt emberről beszélt, aki, bár szabadnak született, rabságokba kötözve él. Időnk végességétől rettegve egy élet időtartamába akarunk belesűríteni minimum két-három életnyi eseményt. Kedves Testvéreim, a szellem, akit így beszorítottak, szabadulásra vágyik. Egyetlen életünk van, hogy kincseinket jól használjuk fel, hogy időnkkel és energiánkkal jól éljünk, ne pedig belefulladjunk a zakatolásba. A jövőnket veszítjük el, ha nincsenek helyén a prioritásaink. Hát tessenek hagyni az épületeket és a bizottságok bizottságának reprezentációs költségét. Tessenek az ifjúsági munkára összpontosítani a szellemi és anyagi forrásokat! Aki ma 15-20 éves, 2030-ra 38-43 éves lesz. Ez nem elég ok arra, hogy ezeket a fiatalokat komolyan vegyük? Mit gondolnak ők az egyházról, milyen egyházat álmodnak ők maguknak a jövőben?

Ha a Magyarországi Evangélikus Egyház szeretne gyermekeire és fiataljaira úgy tekinteni, mint a közösség és a gyülekezetek hosszú távon jelenlevő, életerős elemeire, akkor pontosan ebbe a szekcióba kell az egyháznak minden szinten invesztálnia. Fiatalokat bevonzani úgy lehet, ha vannak meggyőződéses és meggyőző fiatalok az egyházban, akik saját maguk képviselik a fiatal generáció számára a jövő egyházát: vonzó, életteli, nyitott és dinamikus közösséget.

Végül egy kép, amit az egyik előadáson hallottam. Dávid, amikor Góliát ellen a csatába indult, Saultól gondoskodó szeretettel kapott egy nehéz vértet, hogy óvja őt a harcban. Dávid azonban nem tudott a páncélzatban járni, olyan nehéz volt. Ígyhát szépen levette a vértet, megkereste a maga öt kavicsát, és úgy indult Góliát ellen győzedelmes ütközetre. A történet tanulsága a bátorság, amellyel Dávid le merte venni a szeretettel neki adott vértet. Felismerte, hogy ő abban már nem tud járni, és meg kell keresnie az ő helyzetéhez legjobban illő harci eszközöket. A tradíció, az omladozó épületek, az eltűnt és eltűnő idő mind olyan láncok, amelyek megakadályoznak az előrehaladásban, a győzelemben. Mozduljunk hát együtt, Testvérek!

 

Frenyó Anna

országos ifjúsági referens

 

Budapest, 2007. március 1.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek