Taktika helyett stratégia

Emlékezetem szerint a Winnettou egyik sápadtarcú szereplője hangoztatja, hogy a hadi sikerekhez két dolog kell: taktika és fifika. Ehhez azonban hozzá kell tennünk egy harmadik fogalmat: a stratégiát. Azt gondolnánk, hogy ez egy ízig-vérig mai fogalom, hiszen egy magára valamit is adó vállalkozás stratégiai igazgatót alkalmaz, és a legvacakabb bulvárlapok is kimunkált médiastratégiával rendelkeznek. A fogalom valójában igen ősi, és a hadászatban gyökerezik. A görög sztrateüó szótári jelentése: „hadat vezet, hadi szolgálatot teljesít”, az ebből kialakult stratégia pedig a hadászattal kapcsolatos elképzeléseket, tágabb értelemben az ellenség elképzeléseit kijátszani képes, a változó körülményekkel előrelátóan számoló hosszú távú haditervet jelenti. Némileg leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatunk, hogy a taktika a pillanatnyi cselekvési tervet, a stratégia pedig a távlatos gondolkozást jelenti.

A rendszerváltozást megelőzően az egyházak folyamatos taktikázásra kényszerültek. Már egy jóérzésű segédlelkész is igyekezett kijátszani a hivatal packázásait talán úgy, hogy a lelkigyakorlatot kirándulásnak, az ökumenikus együttműködést pedig baráti kapcsolatnak hívta. Öreg papok pedig kacsintva közölték, hogy a 11. parancsolatot is be kell tartani, amely szerintük így hangzott: „Nur nicht fragen!” A német szavak talán egyfajta rejtjelezést szolgáltak, s a taktikai utasítás arra vonatkozott, hogy az egyházi és világi illetékeseket egy-egy merészebb tervvel kapcsolatban legjobb meg sem kérdezni, mert ők alighanem zsigerből ellenezni és tiltani fogják azokat. Egyháztörténészek, levéltárosok és akár pszichológusok feladata volna annak kiderítése is, hogy bizonyos püspöki döntések mögött éppen milyen taktikai megfontolások húzódtak. Jó esetben az aktuális egyházi vezető ama sápadtarcú fifikájával is rendelkezett.

Az örök taktikázásnak azonban torzító hatása van. Érvényes ez az egyes személyre és a közösségre, ebben az esetben az egyházra is. Utólag, legalább egymás között, bevallhatjuk, hogy a 17-18 évvel ezelőtti rendszerváltozás felkészületlenül érte az egyházakat. Közülünk talán még a legmerészebbek sem számoltak azzal, hogy az önállóság és a szabadság ilyen gyorsan ránk köszönt. Következésképpen a hitoktatással, a külügyi munkával vagy éppen a könyvkiadással kapcsolatos éves tervet sem azért kell már elkészíteni, mert azt az Állami Egyházügyi Hivatal illetékeseivel kell egyeztetni, hanem egyszerűen azért, mert ez így szakszerű és átlátható. Az úgynevezett humán gazdálkodás sem silányulhat immár káderkérdéssé, hanem végre érvényesülhet a „megfelelő embert a megfelelő helyre” vezérelv. Emberekkel való sakkozás és kamarillapolitika helyett felelősségteljes, átlátható és számon kérhető döntések születhetnek.

Az előbb említett felkészületlenséggel függhet össze néhány olyan, közvetlenül a rendszerváltozás utáni döntés, amely az egyházakat a nyilvánosság előtt bizony mohónak láttatta. Néhány esetben talán úgy vettünk át intézményeket, hogy azok működtetésének feltételeiről nem tájékozódtunk kellőképpen. (Többes szám első személyt használok, hiszen ebben a közösségben, 1 Kor 12,12-27 szellemében, igazán érvényesülnie kell annak, hogy a test tagjai egymásra vannak utalva. „Ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi”.) Hogy konkrét példát is említsek: a diákok hitbeli megerősítését talán jobban szolgálhatjuk kollégiumokban, mint az amúgy kétségtelenül támogatást érdemlő gimnáziumokban.

Ha némi késéssel is, de körvonalazódik az a szándék, hogy sokszor egymással is ellentétes ad-hoc döntések légiója helyett hosszútávra is tervezett, átgondolt koncepció jellemezze egyházunkat. Ironikusan szoktuk ugyan mondani, hogy „a tett halála a bizottság”, ebben az esetben azonban talán valóban egy olyan munkacsoport állt fel Prőhle Gergely országos felügyelő elgondolása nyomán, amely összehangolt döntéseket tud előkészíteni, egyebek mellett egyházunk gazdálkodását és egyes munkaágait illetően. Fontos, hogy az egyes döntések fogaskerékszerűen illeszkedjenek egymásba. Teológiailag helytelenítjük a szünergizmus tanítását, mert az arra vonatkozik, hogy Isten üdvözítő akarat csak az emberi együttműködéssel együtt érvényesül. A szünergia kifejezésnek azonban a rendszerszervezésben maximális létjogosultsága van. Némileg leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a különböző tevékenységek és az azokban rejlő erők összeadódnak, és együttesen különösen is nagy hatást fejtenek ki. Kívánatos volna, hogy egyházunkban mindenki úgy végezze munkáját – megint csak a fent idézett igehely fényében -, hogy megtalálja a kapcsolódási pontokat mások tevékenységével. A korszerű gyakorlat networkingnek nevezi azt a pofonegyszerű igazságot, hogy minden mindennel összefügg. Megint csak a példa kedvéért: egyházunk könyvkiadása egyaránt építhet a hittudományi egyetemen vagy éppen az egyházi gyűjteményekben folyó munkára, teintettel kell azonban lennie az oktatásban vagy az ifjúság körében, és legfőképpen a gyülekezeti életben megfogalmazott igényekre. Mindettől elválaszthatatlan az anyagi tervezés és a társadalmi nyilvánosság kérdése. Sok jó elgondolás fut zátonyra e két szempont figyelmen kívül hagyása miatt.

Természetesen különböző hosszúságú stratégiákat lehet alkotni. Munkacsoportunk tízéves távlatokban gondolkodik, és arra nézve kíván majd javaslatot letenni egyházunk asztalára, hogy miképpen lehetünk hatékonyak 2017-ben, a reformáció jubileumi esztendejében.

Az evangélikus stratégiakészítő munkába már most bekapcsolódhat bárki a világhálón keresztül. A http://strategia.lutheran.hu oldalra felkerültek a vitaindítók, melyeket később további anyagok követnek. Fontosnak tartjuk, hogy minél többen vegyenek részt a vitában, mondják el ötleteiket, gondolkozzunk közösen egyházunk jövőjéről!

Egyházunk életét talán modellváltás jellemzi ezekben a hónapokban. Szeretnénk, ha tevékenységünket kevesebb taktika, és több stratégia határozná meg. Közben persze tudatosíthatjuk: a mi Urunk a legnagyobb stratéga, és neki megvan a maga rövid- közép- és hosszú távú terve is velünk A mi feladatunk az ő szándékának megértése és az az ahhoz igazodó cselekvési program megalkotása. Ez pedig soha nem szakadhat el a személyes hittől. Amikor Pál apostol Timóteust buzdítja, akkor kétszer is a stratégiával kapcsolatos kifejezést használ: sztrateüé … tén kalén sztrateian, vagyis „harcold meg a nemes harcot” (1 Tim 1,18).

Fabiny Tamás